2013.01.22. - Tengeritehenet formáz a húszezer éves szupernóva-maradvány

A rádiócsillagászok megirigyelték, hogy a látható tartományban megfigyelhető szép ködöknek vagy galaxisoknak mindig van valamilyen jól hangzó, találó neve, ezért a W50 szupernóva-maradványt a tengeritehénről nevezték el.

Amikor az Egyesült Államok Nemzeti Rádiócsillagászati Obszervatóriuma (NRAO) igazgatói irodájába megérkezett a W50 jelű szupernóva-maradványról készített legújabb kép, a titkárságvezető hölgynek feltűnt a kísérteties hasonlóság egy tengeritehénnel. A tengeritehenek (lamantinok) vízi életmódot folytató emlősök. Testük akár 4,5 m hosszú is lehet, tömegük elérheti a 600 kg-ot. Az USA délkeleti partvidékén, Florida meleg vizeiben is élnek ilyen nagy méretű, a nap nyolc órájában békésen vízinövényeket legelésző, védett állatok.

A hasonlóságon fellelkesülve úgy döntöttek, hogy az eddig használt katalógusszám, az unalmasan hangzó W50 helyett ezentúl a Tengeritehén-köd (Manatee Nebula) becenevet használják a húszezer éves szupernóva-maradványra. Ráadásul az analógiát nem is csak az égi objektum és a méretes emlős alakja erősíti. A maga nemében a W50 (avagy a Tengeritehén-köd) is hatalmas. Szögátmérője mintegy 2 fok (négy teliholdnyi), a valóságban közel 700 fényév a távolság a két széle között. Ez az egyik legnagyobb szupernóva-maradvány, amit az új-mexikói VLA rádióantenna-hálózattal megfigyeltek. Az új kép egyúttal azt is mutatja, hogy az 1970-es években épült, Y alakban elrendezett 27 antennából álló, nemrég felújított, és a rádiócsillagászat úttörőjéről elnevezett VLA (teljes nevén Karl G. Jansky Very Large Array) milyen kitűnő képességekkel rendelkezik.

Felül: A Tengeritehén-köd rádióképe (zöld) a csillagok és a csillagközi por infravörösben látszó háttere (piros) előtt. Alul: Amikor épp nem táplálkoznak, a tengeritehenek gyakran hanyatt fekve pihennek a víz alatt, mellső úszóikat hasukra fektetve.
[NRAO/AUI/NSF, K. Golap, M. Goss, NASA's Wide Field Survey Explorer (WISE); Tracy Colson]

A W50 akkor indult növekedésnek, amikor egy tőlünk 18 ezer fényévre levő, a Sas csillagkép irányába eső óriáscsillag felrobbant, levetve magáról külső gázrétegeit. Ami a gravitációs összeomlás után maradt belőle - valószínűleg egy fekete lyuk (esetleg egy neutroncsillag) - az most a Tengeritehén-köd közepén található. Méghozzá nem is akármilyen formában. Ez ugyanis a nevezetes SS 433-as katalógusjelű objektum, egy röntgensugárzó fedési kettős rendszer, az első ismert ún. mikrokvazár. A fekete lyuk közeli csillagkísérőjéről gázanyagot fog be, aminek egy része aztán a forgástengely irányában, a fénysebesség negyedéhez közeli sebességgel elhagyja a környezetét. A két ellentétes irányú plazmanyaláb (jet) rádiósugárzása alapján jól megfigyelhető. A tengely precessziós mozgása miatt a kidobódó komponensek egy csavarvonalat írnak le az égen.

Az SS 433 kutatásában korábban magyar csillagászok, Fejes István és Paragi Zsolt is jelentős eredményeket értek el. A fenti négy kép egyre növekvő felbontású rádióinterferométer-hálózatokkal készült. A méretskálákon a "mas" rövidítés az ívmásodperc ezred részét jelöli. A második képen, ívmásodperces skálán, jól kivehető a dugóhúzóra emlékeztető, kétirányú jet. A harmadik kép már a belső részt mutatja, rajta a magyar vezetéssel 1999-ben felfedezett, a jetekre közel merőleges egyenlítői kiáramlás. Az utolsó képen szinte már a fekete lyuk is látszana, ha érkezne belőle rádiósugárzás; a helyét csillag jelöli.
[Paragi Zs. és társai]

Az SS 433-ból kiinduló jetek a szupernóva-maradvány alakjára is hatással vannak. Ezért nem is gömbszimmetrikus a köd. A "dugóhúzók" utat törnek maguknak, innen a kelet-nyugati irányban megnyúlt forma. Vagyis ha nem működne középen a mikrokvazár, a W50 igazából nem is hasonítana egy tengeritehénre...

Forrás:

• NRAO News 2013.01.19.